Utazások koponyámon belül

Jónéhány nap és város kimaradt, de most úgy néz ki, ezeket majd személyesen mesélem el, töredékesebben, nem telezúgva vele a netet. Holnap indul a vonatom Ankarába, ott még valószínűleg meglátogatom az Atatürk-emlékművet, vasárnap Isztambulban lébecolok, jövő kedden reggel már Váradon izzadok. A legutolsó adagnyi képet (kb. ezer) is ekkor fogom feltölteni. Lehet, hogy hazaérés után még kipréselek magamból egy összefoglaló postot, s az is lehet, hogy nem. Kösz a figyelmet és a kommenteket!

Urfa szent város, így kezdtem a múltkor, rengeteg muzulmán jár ide, nyugati turista alig (néhány német, persze, dehát a németek mindenütt ott vannak. Egyébként Gaziantep óta következetesen "alleman"-nak néznek, addig még csak elcsattant egy-egy spanyol/hollandus tipp, azután soha, sehol).

Egy muzulmán zarándokhely elsősorban onnan ismerhető fel, hogy nem lehet alkoholt kapni, sehol, semmit.  Egy helyen kérdeztem rá,"bira?", láthatóan sokkolva szegény eladót, aki nyilván azt hitte, valami helyi hatóság ügynöke bérelt fel, hogy ellenőrizzem a kimondatlan szabályok betartását. A zarándokok vicces figurák, a családfő rövidujjú, sokszor ízléstelenül csicsás ingben, néhol térdnadrágban császkál összevissza, találomra osztogatva a pofonokat drága gyermekeinek, kedves felesége nyakig feketében, gyakran a csomagokat is vonszolva négy-öt lépéssel totyog mögötte; lényegében soha nem szólal meg, csak ha a férjura kérdést intéz hozzá. Gyermekkel általában bőségesen ellátta őket Allah: 4-5 körül lehet a tipikus gyermekszám, de jónéhány emberrel beszéltem, akiknek 6-7-8 testvére volt.

A helyi két fő látványosság az a barlang, amelyben Ábrahám született (a barlang mellett fakadó forrás betegségeket gyógyít) s az a barlang, ahová Jób vonult vissza, miután a Sátán mindenét tönkrevágta. Jób gazdasági újrafelemelkedését az Úr ugyebár úgy mozdította elő, hogy egy kutat fakasztott a barlang közelében. A kút ma is létezik, vize - mindenki kapaszkodjon jól meg - betegségeket gyógyít.

Reggel a bazárban meghívnak reggelizni, paradicsom, uborka és pide, szerencsére hússal nem kínálnak, a csirkés szendvics óta vegetariánus lettem, ezt azóta sem adtam fel, a hentesektől és kebaposoktól áradó szag néhol olyan gyomorforgató, hogy ott sem próbálkozom, ahol pedig egyenesen biztató a kinézete, még a másutt oly bátor és kísérletező kedvő LP is azt ajánlja, hogy mellőzzük a húsokat, hacsak lehet. A bazárt és a karavánszerájt körülvevő házforgatag durván labirintusszerű, minden kőből, s míg a számtalan zsákutca között forgolódom, rámszállnak a gyerekek, félórákon keresztül képesek követni és orítani a szokásos "hallo" meg "money, money"-t; a helyzet akkor igazán durva, ha látják a fényképezőget, addig nem hagynak békém, ameddig mindegyikükről nem készítek egyéni és csoportos fotókat, mindegyiket megnézik és jóváhagyják, persze a képek négyötödét azon nyomban törlöm, az a tárolókapacitás, ami ezt bírná. Akkor esik le igazán az állam, amikor a félreesőbb utcákban már néhány felnőtt ember is hangos "foto, foto" csatakiáltással rohan ki elém boltjából, házából, mi a franc van? fényképezőgét azért itt is lehet kapni. Baromi kínos időnként az egész.

Urfában akad egy dombtetőre épült citadella, nem teljesen világos, ki építette, a citadella aljában egyik oldalt nyomor, másikon pedig egy mini-paradicsom, négy oldalról dzsámikkal, két kis folyóval (nyilván mini-Tigris, mini-Eufrátesz), speckó halakkal (aki megfogja őket, megvakul), teakerttel, tényleg békés és nyugis az egész, csak persze a gyerekek itt sem hagyják békén az embert, vagy eladni akarnak valamit (rágó, fagyi, üdítő), vagy simán koldulnak, jó tízperceken keresztül, tulajdonképpen dicséretes álhatatossággal.

Nem teljesen értem, hogy a nyár miatt van-e ez így, de rengeteg gyerek dolgozik. Apróságokat árulnak vagy cipőt tisztítanak vagy a buszvezető apuval zötyögnek és szedik a buszpénzt, esetleg netkávézóban dirigálnak mindenesetre szinte mindenütt jelen vannak és csinálnak valami többnyire teljesen jelentéktelent. Persze néhol kibogozható a mechanizmus (beletanulni az apa szakmájába), néhol viszont egyszerűen nem értem, minek. Minek árul négy-öt gyerek rágógumit egy olyan vasútállomáson, ahol egyébként is összesen három vonat megy át naponta? Vajon hány egylírás cipőtalpbetétet tudnak eladni egy parki teázóban? Egyáltalán: honnan szerzik a cipőtalpbetétet? Adóznak utána? vagy leadják az egész "nyereséget" apucinak? s miért csak a kissrácok?

A gazdasági/szociális idegenségérzetet erősíti az a benyomásom, hogy itt pazarolják a munkaerőt. Vegyünk egy átlagos , kb. tíznégyzetméteres ábécét (természetesen raktárhelyiség nincs, minden a földön). Kapható: víz, kóla, gyümölcslé, chips, keksz, rágó meg mindenféle gyanús, azonosíthatatlan vegyiáru. Miért dolgozik egy ilyen kisboltban három negyvenéves férfiú, ha már egyetlen vásárlón kívül úgyse fér el senki odabenn, a többiek meg úgyis az ajtó előtt teáznak? Rendben, három testvér, családi vállalkozás, megosztják a pénzt - de akkor miért nem dolgozik az egyik s mondjuk csinál bármi hasznosat otthon a két másik? Nyilván így érzik jól magukat, de nekem dekódolhatatlan az egész, szerencsétlen kisboltra ráférne egy-két dolog, ami nyilván a profitot is növelné (lehetne port törölni vagy felmosni, új cégért festeni, árcédulákat gyártani, durvább esetben nyelvet tanulni). semmi. Egy nyugati menedzser megbolondulna itt.
 

A helyi hamamok elég olcsók, ezért este kipróbálom a masszázsos verziót. Turistaságom okán a masszőr láthatóan nem veszi túl komolyan a dolgot. Szaunával kezdek, aztán odavezet a pléhtányéros csorgókhoz, a kezén valami dörzskesztyű és aggasztóan vastag koszréteget vakar le rólam, időnként szörnyülködik, próbálok mentegetőzni, első alkalom (persze utólag: ez óriási hiba). Befejezi a felső bőrrétegem barmolását, nyakonönt pár adag jéghideg vízzel, egy citromszagú autóillatosítóra emlékeztető samponnal megmossa a hajam, aztán lelök a vízben úszó márványpadlóra és elkezdi összevissza húzni és nyúzni a lábam és a kezem, valamilyen érthetetlen okból ez tulajdonképpen jó, de a hátizsákcipeléstől napok óta görcsökben fetrengő vállammal nem igazán kezd semmit, pedig próbálom magyarázni, hogy rossz és fáj és azokat a görcsöket márpedig verje széjjel. A masszázs mintegy negyed óra, a csontjaim mintha inkább a helyükön lennének, mint egyébként, de egy picit többet vártam.

Fürdő után lesétálok a helyi Paradicsomba, épp időben, tüzijátékot adnak live, hogy mit ünnepelnek, nem derül ki. Veszek egy adag halkaját, ekkor csatlakozik hozzám egy helyi srác, kedves és dohányzik, angyali természetességgel hamuzza szembe az épp jóllakatott halakat. Imádkozni akar, hív, hogy menjek vele, isteni szerencsémre szembefutunk egy barátjával, akivel tudok értelmesen angolul kommunikálni, a texasi srác óta ő ilyen tekintetben az első. Ő kezd el győzködni arról, hogy meg kell néznem Göbeklitepét, videót mutat a telefonján, gyanakodom (elég sokan kínálnak kétes értékű utakat "fantasztikus helyekre"), de megígérem, hogy utánanézek a neten még aznap este. Utánanéztem. Mentem - másnap.

Texasi angoltanár barátunk reggelre meggyógyul, nekem viszont betesz valami - valószínűleg az előző este lefekvés előtt lenyomott óriási baklava a bűnös -, úgyhogy rajtam a sor, én szenvedek egész nap. Fej- és hasfájósan bár, de nekivágunk Kilisnek, amiért a Lonely Planet iszonyúan lelkesedik ("Go there now!"), mi azonban egy díszesen kicsempézett dzsámin kívül semmi érdekeset nem találunk; ebben persze szerepet játszhat a - ha lehet, még az antepinél is durvább - hőség, ha vizet veszünk, azonnal meg kell inni, különben perceken belül langyos pisivé változik a műanyag üvegben. Visszamenekülünk Kilisből, nekem forog a gyomrom, megkísért a gondolat: most, azonnal hazaindulni, aztán erőt veszek magamon, ki a buszállomásra, irány Urfa! s azt hiszem, ez az elhatározás segít végül. Rövid búcsú, emailt sem cserélünk (ez egyszer, thank God!), a buszon egy kurd fizikatanár csillogtatja az angolját (nem túl fényes), miközben mesél, az jár az eszemben, vajon megkéselne, ha most az ölébe hánynék? végülis megússza ő is, én is, megérkezek Urfába, a szoba olcsó és tiszta, de hiányzik egy korábbi életemben lényegtelennek gondolt komponens, a légkondi, nyitott ablakokkal alszom takaró, pizsama nélkül, de így is lázálomszerű az egész, hatkor már talpon is vagyok, a jéghideg zuhany reményében ugrok be a fürdőbe, dehát persze! a jéghideg víz itt kincset ér! honnan a fenéből is lenne? mindegy, legalább hamarabb kezdem a városnézést.

Gaziantep eredetileg Antep, a "Gazi" annyit tesz, hogy "háborús hős, veterán". Az előtagot akkor kapja a város, amikor a francia imperialisták a többszörös túlerő dacára is csak többhónapnyi ostrom veszik be a teljesen kiéheztetett, porrá ágyúzott várost. Nos, a hősi múlt egyáltalán nem látszik meg Gazientepen; ha egyetlen jelzőt kellene választani, akkor ez a leglazább város ezidáig. Nyoma sincs benne az ankarai porfészek-frusztrációnak, Isztambul turistaközpontú erőltetett vidámságának, sem Göreme individualizáló miszticizmusának.

A helyiek semmilyen nyelvet nem beszélnek rendesen, de ez csöppet sem zavartatja őket. Míg Ankarában az így előálló kommunikációs szakadékot görcsös ordítozással próbálták áthidalni, addig itt birkatürelemmel magyarázzák kézzel-lábbal, előkaparják emlékeik mélyéből azt a néhány idegen szót, ami mégis megvan (angol, francia, német, olasz - mindeddig sehol sem kínlódtak ennyiféle nyelvvel.

Egymillióan élnek itt, a turista mégis abszolút látványosságértékű, mindenütt, a főutcán, a városi parkban, az étteremben, mindenütt rámmerednek hosszabb-rövidebb ideig, nem lehet három lépést tenni, hogy meg ne kérdeznék, honnan jöttem, picit idegesítő is néha. A gyerekek hihetetlenül lelkesek, persze másutt is, de ilyen még nem volt: egy kisfiú szabályosan beráncigált a lakásukba, mindent és mindenkit végig kellett fényképezni (és voltak egypáran). Egy másik kislány már negyed órája követett a helyi óvárosszerűségben, s amikor végre lefotóztam, teljes eksztázisban vitt el apucihoz-anyucihoz, akik könyvesboltot vezetnek, szokásos udvariaskodás, tea, ők is kameráznak engem, végül az apuci nekem ajándékoz egy angol-török nyelvkönyvet, hadd tanuljam, visszautasítani nem lehet. (El sem bírom képzelni, mi lesz ennél keletebbre). Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag kommunikálni sem tudunk, ők nyomják törökül, én néha angolul, néha elunom, akkor magyarul rázom a fejem, nem kedves, nem értek egy büdös kukurikút se a ti kemény, ritmikus, végetnemérő szövegelésetekből.

Egyébként délelőtt tíz után elképesztően meleg van, az ember legszívesebben felkiáltana a Főfűtőnek, ezt tessék szíves abbahagyni! Now! persze reménytelen, a levegő szinte teljesen mozdulatlan, az igazán furcsa az, hogy alig izzadok, száraz kánikula ez, tulajdonképpen elviselhető, ha - ezt Isztambulban megtanultam - csatlakozom a helyiekhez és vedelem a csajt (egyébként, ahogy nézem, mindenütt Lipton Yellow Labelt nyomatnak), ha kínálnak, mindig el kell fogadni, fogalmam sincs, miért működik, de működik.

Más rosszabbul viseli: tegnap este mellémsodortatott egy texasi angoltanár, szintén magányos utas, hegyet fog mászni de egy darabon közös az utunk, úgyis olcsóbb ketten szobát bérelni, hát miértne. Ő még Kappadókiában a buszindulás előtt benyom egy kebabot, ez hiba - busz-, metró-, vasút- és egyáltalán bármilyen állomáson enni maximum péksütit, húst sohasem. Szegény srác alig bírja buszutat, állandóan forog a gyomra, reggelre, Gazientepbe érve belázadosik, úgyhogy ő a szállodában marad egész nap, az én Lopediumommal és kedvenc panaceámmal (Aspirin C+) s némi alvással múlatja az időt, nem is eszik egész nap semmit. S igazából ez az igazi überszívás.

Gaziantepben a kaja - ez furcsa, ide jelző kellene, fantörpikus, ilyesmi, de nem tudom. Mert az rendben van, hogy az ember lakik valahol, egy idő után kitapasztalja a jobb/rosszabb spotokat, ide szabad, ide sohasem, ez picit jobb de drágább, amaz laktató és olcsó de ízetlen, de az igazi csoda nem ott van, amikor az ember végre, hosszas keresgélés után belefut egy megfizethető és tehetséges szakácsgárdával megáldott étteremben, hanem amikor az első sarki kebabosnál rendel 2,5 líráért (-300 forint) egy csirkés szendvicset, és - semmire sem számítva - kezébe kap egy remekművet, egy tökéletes műgonddal, de másfél perc alatt összeállított, becsomagolt kompozíciót, ahol minden elem végtelenül egyszerű, csirkehús, saláta, hagyma, paradicsom és persze a kenyér, s mégis, s mégis... Elképzelésem sincs, hol tanulják ezt a helyiek, velük születik-e vagy van egy titkos nagymester fenn Északon, s onnan kapják a tippeket. Nem értem. Azt hiszem, ezt nevezzük mi, keresztények kegyelemnek, ezeket a csirkés szendvicseket, amikbe tudatlanul és érzéketlenül harapunk bele, de egy pillanattal később hálát adunk az égnek, hogy létezhetünk. Szóval ebből maradt ki szegény, betegeskedő texasi angoltanárunk.

S akkor még - baklava. Gaziantep Törökország, s jó eséllyel a világ baklava-fővárosa, a pisztácia méterekre innen terem, ezért - elsősorban - a baklava friss. A friss baklava abban különbözik a nem-frisstől, hogy nem áll össze, mint a habarcs, hanem törik. Méghozzá úgy törik, hogy miután az ember a szájába veszi, először nem is az ízt érzi, hanem cseng-bong a füle a ropogásba. Miután a ropogás valamelyest elült, következhet személyesen az Édes Ideája, amitől én például - jobb ötlet híján - másodpercekre megdermedtem. Ahogy lassanként az Édes Ideája darabokra hull a szánkban, s csak árnyképei maradnak, elkezdhetjük dekomponálni az ízeket, kezdhetünk kategóriákat és szavakat alkotni; igaz, a szavakat jobb egy pohár víz után (ami többnyire teljesen természetesen együtt jár a baklavával).

Nohát, ilyen a Gaziantep, Törökország valószínűleg leglazább konyhájával, legpomóbb vallássoságával (minden hedonizmus ellenére itt szinte teljesen tele volt a dzsámi a déli imakor, ehhez még csak hasonlót sem láttam másutt), vendégszerető lakosaival és egy - picit az összképből kilógó - városi múzeummal, ahová a közelből hoztak át többezer négyzetméternyi római kori mozaikot, mivel egy gigászi mesterséges tónak kellett a helyszín. A dzsámik az átlagosnál picit érdektelenebbek, van egy (azt hiszem) szeldzsuk kori meg egy mű-szeldzsuk 19. századi, a többit valószínűleg szétlőtték a francia imperialisták.

Ha Törökországba kellene költöznöm, egy percig sem gondolkodnék, a borzasztó klíma és az idegennyelv-tudás abszolút hiánya ellenére Gaziantepet választanám.

Technikai infók:

felkerültek az ankarai és kappadókiai képek, lehet

http://picasaweb.google.com/zsombormeister

és immáron itt is:

http://picasaweb.google.com/zsombormeister2

nézelődni az értelemszerűen megcímzett albumokban (kifogyott a hely, nyitottam hát suttyomban egy második fiókot). Bizonyos kérésekre reagálva belinkelek párat az előző bejegyzésbe.

Holnap Kilist járjuk be, a szír határtól pár kilométerre, ez lesz ennek az útnak a legdélebbi pontja (hacsak reggelre ki nem derül, hogy amerikai barátom mégsem gyomorrontás, hanem a malária áldozata - dél körül az összes szükséges tünet megvolt -, akkor szerintem segítek neki kórházat találni, mert ahogy nézem, különben ittpusztul). (énem egy nem-is-olyan-apró darabkája ittmaradni zabálni egy hétre, de nem engedem érvényesülni :) ). Ha holnap nem írok, akkor holnapután átkelek az Eufráteszen és legközelebb már Urfából, Ábrahám szülővárosából jelentkezem.

Kérdés: kik tudják követni az utamat Google Mapen?

(durva, épp indulni készültem, román manelét tettek be a netkávézós srácok. A román-török kapcsolatok szorosságát az is bizonyítja, hogy az utcákon leggyakrabban látható autótípus a Renault 8-as (ennek a designja lényegében ugyanaz, mint a klasszikus Daciáé, de jelen van a többi "Dacia" is (kombi, áruszállító)).

Megint rendesen elmaradtam, részben azért, mert ez újra egy elég turistás hely, tehát a net drága (és amúgy lassú). Alapvetően azt terveztem, hogy fotókkal színesítem a kappadókiai beszámolómat, úgy éreztem, ezek nélkül nincs értelme. A helyzet az, hogy képekkel sincs. Teljesen visszaadhatatlan ennek a helynek hangulata, és bármilyen fellengzősnek is tűnjenek előzetesen a turisztikai irodák Kappadókia-prospektusai, a valóság sokkal-sokkal megdöbbentőbb, mint bármi, amit képeken láthat az ember. Nem tudom, kiskamaszkor után vállalható dolog-e "Best-of" listákat készíteni, de ha van "10 Best of Planet Earth", akkor azon rajta van Kappadókia.

A rövidített keretsztori úgy hangzana, hogy kitörtek itt mindenféle vulkánok, amelyek eredményeként különböző keménységű kőzetek rétegződtek egymásra, amit aztán a szél lassanként erodált. Az egész eredménye egy egészen szürreális táj, színes fallikus sziklák tucatjaival, szikrázó fénnyel és a legkristálytisztább égszínkékkel ever (felhőnek nyomát se láttam, mióta itt szemlélődöm). Persze a természeti erőkhöz az ember is hozzáadta a magáét. Történt még a kora kereszténységben, hogy egy, a közeli Kayseriben működő szerzetes azt mondta társainak: kimegyek a közeli hegyekbe, hogy ott magányosan lakozzam és megtaláljam Istent. Sziklába vájom a kunyhómat, mert a közelben lévő anyagot az Isten is barlanglakásnak teremtette. Erre a társai bólintottak, és az esti sörnél megbeszélték, milyen kúl dolog ez a totális egyedüllét, úgyhogy két hét múlva összecsomagoltak és mind elindultak. Lassanként a többi szerzetesrend, majd a helyiek is rádöbbentek, a magányos hegyi elvonulás lettem a Fall/Spring trend, így persze hamarosan kialakult a helyi infrastruktúra is, elkezdtek növényeket termeszteni, hozták a málhás szamaraikat és lovaikat s mind barlangban laktak. A menőbb szerzetesek sziklatemplomokat vájtak és telepingálták infantilis de kápráztató freskókkal. S aztán, ahogy pár évszázad múlva bejöttek az arabok, lényegében minden, a hitét egy kicsit is komolyan gondoló keresztény felmenekült a Görémét övező hegyekbe, vájt magának egy sziklapenthouset és élvezte a napsütést.

No, ezek az alapok, de vannak a környéken még többezer éves, nyolcszintes földalatti városok, ahol állítólag az 50-es években is éltek még emberek, rengeteg völgyjárat és perfect view, az egész környék úgy, ahogy létezik, teljesen lehetetlen, utána lehet nézni minden kulturális rizsának, le lehet tölteni minden képet, de fölösleges; el kell jönni ide (és ide egyedül tényleg jobb, mint csoportosan), el kell veszni a völgyekben, rá kell találni elveszett templomokra (teljesen esetlegesen vannak szétszórva mindenütt, térkép nincs), én 2 napon át csak bóklásztam és szénné égettem a lábam a merőlegesen sütő nappal, megérte, ezért a helyért önmagában megérte az egész út, s itt minden miszticizmus és pátosz és végenincsen terjengő körmondat éppúgy egyszerre természetes és szürreális, mint maga Kappadókia. (a fenti tények pontosságáért semmiféle garanciát nem vállalok :) )

Vissza fogok jönni. És ti is gyertek (ha nem one by one, közösen; igazából lehet, hogy mindegy).

Amint mégis lesznek képek, szólok.

Most irány Gaziantep, hallom, nem működik a google map (?), megpróbálom megjavítani. Gaziantep a virtuális Kurdisztán legeslegelső városa, 1,1 millió lakos, itt készítik többek között a világ legjobb baklaváját, amiről ígérem: írok. Reggelre ott leszek.

Update, képek:

Lábjegyzet: a freskók közül a "József Jézus különös fogantatásán gondolkodik" illetve "József dühös Jézus fogantatása miatt" címűek a kedvenceim, biztos én vagyok műveletlen, de ilyenekről odahaza nem is hallottam. Egyébként klikk jobboldalra még több képhez.

(Végre felkerült az első 800 kép is a picasara, klikk ide: picasaweb.google.com/zsombormeister/ )

Kayseri - hajnali négykor érek ide, kicsit pakolászok az állomáson. Rögtön látszik, milyen rendes hely ez: olyan furcsán néznek rám az állomás dolgozói, rögtön az a jellegzetes érzésem van, ami Nyugat-Európában kapja el az embert, ha nem tiltott, de nem-odaillő dolgot művel. Kayseri csinos kis város (800 ezer lakos), van két szeldzsuk dzsámija, egy egész épen megmaradt várfala, egy karavánszerája és pörgő kis helyi ipara. Eddig messze a legtisztább, legjobban karbantartott város, amit láttam errefelé - azt hiszem, a legtöbb török város így néz majd ki, ha eléri őket a gazdasági pörgés.

Kayseri egyébként nem más, mint Caesarea, Caesareából persze volt legalább egy tucat a birodalomban, úgyhogy ennek nincs is semmi jelentősége azon kívül (de ehhez kezd hozzászokni az ember errefelé), hogy a várost ie. 3000 óta lakják. A szokásos sztori: selyemút mellett prosperál, jönnek rómiaik, arabok, szeldzsukok, mongolok, végül oszmánok.

Hajnalban benézek a helyi törökfürdőbe, az LP szerint egész jó, hát lássuk. A víz csapból folyik kisebb márványtárolókba, ezt lötyböli magára az ember pléhtányérral; a szauna gyengus, egyszóval ami Pesten jut nekünk fürdőből, az messze veri török elődeit (igaz, a masszázs nem próbálom ki - de ezen a területen úgysincs összehasonlítási alapom).

Bár a turisták egy jó része (a vonaton utazók) Kayserin keresztül éri el Kappadókiát, többnyire nem állnak itt meg. Meg is látszik. Egészen kora délutánig egyetlen embert sem találok, aki 4-5 szónál többet beszélni angolul, beleértve a néprajzi múzeum igazgatóját és egy archeológust, aki megpróbál meggyőzni arról, hogy buszozzak vele valami hettita romokhoz (nem buszozok). Kora délután elkap egy frissen érettségizett srác, akinek az tanára előírta, hogy minden turistára kattanjon rá, hogy gyakorolja az angolját (ráfér). A találkozó előnye, hogy a srác barátai egy hentesüzletben dolgoznak, így módomban áll megkóstolni a helyi specialitást, a pastirmát, ami szárított borjúhúsból készül mindenféle fűszerekkel (fokhagyma és csípőspaprika biztosan van benne, a törököknek van egy egészen saját csípőspaprikaféléjük, nagyobb mint a mienk és gyengédebben, de hosszabban marja szét az ízlelőbimbókat) (wikin megnéztem, "római kömény" és "görögszéna" van még benne, gőzöm sincs, hogy ezek mifélék). A pastirma magában/kenyérrel is isteni jó és nagyon laktató, persze utána legalább fél liter folyadékot iszik az ember. (az átlagos török kenyér egyébként három szinttel veri az általam ismert legjobb pestit). A pastirma vetekszik a jobbféle olasz szalámikkal, nem értem, miért nem exportálják (sőt, országon belül se nagyon szállítgatják, azt mondják, Kayserin kívül sehol sem kapható).

Megmenekülök az ügyvédjelölttől (aki egy érzelmes pillanatában bevallja, hogy miniszterelnöki aspirációi is vannak), akinek a családja egyébként kurd. Meglepően sok kurddal hozott össze ez a tíz nap, közös bennük, hogy a munkalehetőségek abszolút hiánya miatt menekülnek az ország szerencsésebb régióiba. A sráccal még emailcsere, persze, hogy írni fogunk blablabla goodbye Charlie fel a buszállomáshoz vivő buszra, a buszállomáson a pékség egyik munkatársa nagyon óvatosan füvet próbál eladni nekem, köszi, nem, picit meglepődik és gyanakodva elhúz. Én is, Görémébe, ahol percek alatt szerzek olcsó szállást, beleszeretek a helybe, fotózok párat és kidőlök, mint a pisai torony első modellje, két napja csak vonaton aludtam. Barlangban alszom, hál'istennek egyedül.

Ezt csak most találtam, de vicces.

http://en.wikipedia.org/wiki/Exception_paradox

Nos, erősen megcsappant az olvasótábor, sikerült elriasztanom néhányotokat. Ez van. Úgy látszik, az alvásproblémáim érdekesebbek az isteni Mimar Sinannál :).

Ankara, nagyjából egy órám van összefoglalni, mi is van itt, utána továbbutazok Kappadókia felé. Amikor Atatürk ötletétől vezérelve 1924-ben ide költözött a török kormány, Ankara egy poros kisváros volt, 35000 lakossa. Ezzel szemben ma Ankara egy poros kisváros, 3,9 millió lakossal. Az óváros (ahol a szállodák, múzeumok, fellegvár stb. is vannak) olyan poros, hogy az állatok is prüszkölnek tőle. Felfoghatatlan, ami itt van: Európa egyik legjobb múzeumát (1997-ben legalábbis a legjobb) életveszélyesnek látszó viskók mérhetetlen tömege veszi körbe. Itt már nincs mese - minden helyi férfinak legalábbis biccenteni kell, a nők viszont inkább elfordulnak. Elképzelésem sincs, tudnak-e boldogok lenni ebben az ázsiai nyomorban. Közben minden arról árulkodik, hogy ez lassacskán a wild east: egy-két angolvécé még van a múzeumokban, egyébként sehol; angolul rendesen már gyakorlatilag senki sem tud, szavakat is csak néhányan. Elképzelhető ez? egy hetvenmilliós ország fővárosának vasútállomásán külön tolmácsot hív hozzám a jegyelárusító, a tolmács töri az angol szavakat, néha beleereszt egy-egy monológot törökül (most jut eszembe, hát persze, hogy elképzelhető. Budapesten tökugyanez van a nemzetközi jegypénznál). Turistákkal a múzeumon kívül egyáltalán nem találkozni. A döner kebab piszok olcsó, a legdrágább, amit láttam, 3 lírás (-360ft), de láttam egy egész lírásat is (kóstolással nem bátorkodtam, dögrovásra helyeztem magam, meg egyébként is).

A város többi része egyébként mérnökien rendezett, furcsa, valahogy Brasiliát képzeltem ilyennek, több kilométeres, többsávos utak, ismétlődő háztömbök kényszeresen meghúzott merőlegesekkel szétszabdalva. Jó, európai mérnökök tervezték az egészet, de ki a fene gondolt a húszas években arra, hogy a többsávos autóutaknak valamikor majd hasznát veszi ez a város? mindenesetre dugók láthatóan nem is lehetségesek itt.

A részletekben beteges rendezettség ellenére a fellegvárból az egész egészen szürreálisan szép, kopár fennsík (850 m magasan vagyunk), a kimagasló csúcsok között áramlik a tízemeletes panelek lassú folyama, minden hideg, barnásszürke és távolról egészen steril (közelről bizonyára poros). Fogalmam sincs, honnan szerzik az ivóvizet - ami egyébként az egyetlen dolog, ami éppolyan drága, mint Isztambulban.

 A Museum of Anatolian Civilizations lélegzetelállítóan jó, soha életemben nem érdekelt az archeológia meg az emberiség őstörténete, de ez olyan, mintha a József és testvéreit látnám tárgyakba öntve, beláthatatlanul hosszan hömpölyögnek a használati- és dísztárgyak a paleolitikumtól bizáncig, a leglesújtóbb látni azt, hogy milyen kínkeservesa, ahogy egy-egy előrelépés megtörténik. S amikor mégis, akkor az megőrződik, generációk tucatjai hasznosítják és finomítják tovább, s ami háromezer évesnél frissebb, az már elfogadható, megemészthető, időnként szép. Bekapcsolom közben a Live at Pompeii-t, egzaltálok, háromszor, aztán kimegyek és kihasználom az utolsó alkalmat egy angolvécé-használatra; mélységes mély az a kút is, szépen csobban.

Képek csak a néprajzi múzeumból lesznek, mert egyrész tilos volt fotózni, másrészt amúgy is lemerültem (emiatt aztán "Ankara a fellegvárból" c. kép nem lesz).

Megyek vonatozni, ja, a Török Vasút nemcsak olcsó, hanem tiszta és kényelmes is, a legolcsóbb helyek kb. MÁV IC első osztály-színvonalúak, csak szemetesek nincsenek.

holnap talán Kayseriből, de inkább Göreméből. és inkább holnapután.

http://en.wikipedia.org/wiki/Unexpected_hanging_paradox

A tegnapihoz még ennyit akartam hozzápaszírozni: Iznik, a csempegyártás Makója,  valójában nem más, mint Nicea (Lüszimakhosz, Nagy Sándor egyik hadvezére nevezi el a feleségéről - ez azért elég cool ajándék mondjuk szülinapra), többek között az első egyetemes zsinat székhelye (ennek ellenére keresztény műemlékek nemigen vannak).

Tulajdonképpen teljesen mindegy, mert nem ide megyek, hanem Ankarába, két egész 1/2 óra múlva indul a vonatom. Ma reggel még úgy áll minden: Konyába buszozom, csakhát délutánra kiderül: a busz irreálisan drága. Meglátogatom tehát a vasútállomást, a vonatjegy egész olcsó, viszont mindenféle osztályra elkelt. Kiállok a sorból, gondolkodok tíz percig majd visszaállok és elkezdtem kérdezgeti: van jegyük ma estére Kayseribe (Kappadókia)? nincs. Ankarába? oda van. Nagyszerű. Kérek egy jegyet. Teljesen megdöbbentő módon van diákkedvezmény, úgyhogy kb. ezer forintért utazom majd' 500 kilométert, ráadásul spórolok egy éjszakát. A vonat mellett szól az is, hogy a gyomrom bemondta az unalmast (illetve éppenhogy nem).

Ma egyébként egy külsőbb városrész volt soron (az első négy-öt nap alatt a belváros minden zeg-zugát kiismerhettem, de ti erről persze nem tudhattok). Amerre jártam Isztambulban, az nagyjából három részre osztható

1. Sultanahmet és a Bazárnegyed, ez alapvetően turistákra fókuszált rész, itt van a Haghia Sophia, a Két Mecset, a Topkapi Palota és a Nagybazár (az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger által határolt félsziget csücske). Az a néhány utca, ami ezeket összekapcsolja, viszonylag tiszta, viszonylag elegáns, nagyjából mindenki viszonylag tud angolul. A turisták 97,4 százaléka soha nem hagyja el ezt a részt, illetve ezeket az utcákat

2. Beyoglu, az Aranyszarv-öböl másik partja. Itt picit kevesebb a turista, viszont végletesen és tudatosan modern (pl. itt van az Istanbul Modern :), ezen az oldalon van a Dolmabahce palota, ahová a Topkapiból költözött át a szultán a XIX. század közepén, ezzel is bomlasztva a régi oszmán birodalmi hagyományokat. A Dolmabahce-t belülről nem láttam, kívülről egy fennhéjázón felhúzott francia hercegi palotának látszott. Itt vannak a bankok és a luxusszállók, aktatáskás üzletemberek trécselnek az üvegajtók előtt stb. Lényegében egyetlen nő sem visel fejkendőt; biztos vagyok benne, hogy ebbe a városrészbe hoznak minden diplomatát. Valószínűleg az egész ország legeurópaibb része.

3. A "periféria" (amit én láttam: a Bazárnegyedtől keletre és délre eső részek). Ahogy jeleztem, a periféria és a turistagiccs érintik és keresztezik egymást. Bűz, por és piszok homályosítja a tudatot, a szemét ki-és befolyik az épületekből. Bazárok a legvalószínűtlenebb helyeken, talicskás (?hogy hívják ezt a faszerkezetet, kétkerekes, olyan, mint egy kisszekér, általában gyümölcsöt kínálnak rajta) árusok. Alig tud valaki angolul, majdnem minden nő fejkendőben. A ritkábban lakott részeken legalább bólintással illik köszönni a kinnülőknek/szembejövőknek. A gyerekek hangos "halló"-zással fitogtatják angoltudásokat, a fényképezőgéptől meg vannak hatva, s ha az ember a csattintás után megmutatja nekik a felvételt, álmélkodnak és hálálkodnak. Ma voltam egy durvább negyedrészben is, azt hittem, ilyesmi csak Borsodban létezik: üvöltöző/verekedő házaspárok a széteső, egyemeletes, kívülről talán húsznégyzetméteres családi ház előtt, kis tanyák a rommá foszlott házak közötti tisztásokon, olyan sűrű por, hogy az embernek el kell takarnia a szemét (nem is mertem fényképezni).

A legszebb persze az, amikor a periféria kellős közepén talál az ember egy elhagyatott kis Sinan-mecsetet. Akárhogyis nézem, Mimar Sinan mélyebb nyomot hagyott a városon, mint Nagy Konstantin vagy Justinanus. Sinan 1497-ben születik, 1588-ig dolgozik, és - keresem a nyugati párhuzamot, de az angol wikipedia-szócikk megadja, egyszóval Michelangelo. Sinan úgy viszi tökélyre az oszmán építészet hagyományait, hogy egyúttal teljesen sajátossá formálja őket. Mecsetjeit azonnal fel lehet ismerni, óriási, oszlopokkal körülzárt külső kert, jellegzetes kút, apró kupolák sorozata, ilyeneket ír az útikönyv; de valójában az első két Sinan-mecset után egyszerűen látni lehet, hogy ő az, a Mester (vissza kellene szorítanom a patetikus hangot ebből a bekezdésből, de valóban elképesztő, amit ez a fickó művelt. Két mondat a wikipediából: "He was, during a period of fifty years, responsible for the construction or the supervision of every major building in the Ottoman Empire. More than three hundred structures are credited to his name, exclusive of his more modest projects, such as his Koran schools." Olvassatok: en.wikipedia.org/wiki/Sinan Mindenesetre háromszáznál több mű egy építésznél - hm, keveseknek adatik meg.) Bár nem tudatosan kerestem őket, naponta legalább két Sinan-épületbe futottam bele Isztambul belvárosában. Ma például, a Khaosz közepén - Sokollu Mehmet Pasa Dzsámija, kívülről első látásra jelentéktelen épület, viszont olyan aprólékosan, olyan finom érzékkel kidolgozva osztva fel a pirinyó tereket, mrrr. S persze a mirháb falán izniki csempekollekció a legjobbjából. Viszont ez volt az első hely (az Istanbul Modern-t leszámítva, nyilván szerzői jogok miatt), ahol nem lehetett fotózni odabenn (s ez egyben az első hely is, ahonnan távozásra szóliítottak fel :) . A dzsámi udvarán rengeteg gyerek birkózik a szőnyegeken, az egyik majdnem megfojtja a másikat s meg is köszöni, hogy lekapom; ez az, ami otthon a katolikus/protestáns egyházaknak egyáltalán nem megy, vagy csak nagyon erőltetetten, ez a banális természetesség: a templombamenetel ne ünnepnap és kivétel legyen, hanem tényleg legyen folyamatos kommunikáció az ég és a föld között; s ehhez tényleg olyan banalitások kellenek, minthogy a templom előtti téren kezet lehet mosni. (egyébként miért ilyen kényelmetlen fapadok vannak a keresztény templomokban? ki találta ezt ki? miért normális az, hogy az Úristen előtt fájjon az ember nyaka és háta? szőnyegeket a kereszténységbe!)

Meglátogattam még a Chora-monostort, en.wikipedia.org/wiki/Chora_Church, itt szinte tökéletes állapotban maradtak fenn bizánci mozaikok a 14. századból, aki itt jár, ki ne hagyja - felszabadultan, néhol vadul bánik a színekkel a hely, Krisztus inkább félelmetes, mint haveri, az egész nagyon kísérteties ("átszellemült"), megyek, megy a vonatom. Holnap már Ankarából.

Kedves Lelkes Olvasótábor,

beláttam, hogy szinte lehetetlen behozni a lemaradást, főleg, hogy holnap délután lelépek Isztambulból, s másutt sokkal nehezebb lesz netkávézót találnom. Úgyhogy majd meglátom, mi lesz a kimaradt napokkal (valószínűleg felkerül majd néhány kép, egy-két soros kommentekkel).

Dühítő, hogy éjszaka nincsenek nyitva netkávézók, napközben meg várostjártam, imádkoztam ötször, miegyéb.

Viszont jobboldalt a linkek között találtok egy olyat, hogy "Minden kép", ahová nemsokára valóban mindegyik fotó fölkerül, vágatlanul, válogatlanul. Úgyhogy lehet nézelődni. Úgysem fogtok, de nem rajtam múlt. (Egy mégis-megjegyzés: sokszor ugyanaz a téma többféle beállítással is szerepel, ez azért van, mert béna fotográfus vagyok és nem sejtem előre, melyiket lenne érdemes megtartani a csattintások közül).

A helyi nightlife lényegében ismeretlen számomra, egyrészt így olcsóbb, másrészt meg ilyenkor bénázom a bloggal+a képeimmel. Viszont tegnap este egy éttermi veszekedés alkalmával (meg voltam győződve róla, hogy át akarnak vágni, mintegy 200 forintról volt szó, de mivel többedjére tapasztalom azt, hogy turistaként tökelütöttnek tekintenek, elhatároztam, hogy minden - általam felismert - trükközéskor addig vitatkozom, amíg 1. komolyan felmerül, hogy megvernek 2. meggyőznek 3. meggyőzőm őket. volt már a harmadikra is példa, igen; az elsőre is. de hosszúra nyúlt ez a zárójel) szóval találkoztam egy német törökkel (ő maga ragaszkodott hozzá, hogy inkább német, mint török) meg egy echt némettel, akik businesst csinálnak itt, valami kínai szélerőműgyártók és a török energiahivatalok között közvetítenek, mert egyik sem bízik meg a másikban), szóval meghívtak pár sörre és a német török meghívott 24-e után Safranboluba, merthogy az ő családjának valamelyik szelete is ott él, s ő is ott lesz nemsokára. Így Safranbolut a visszafelé úton látogatom majd meg, éppezért nem Ankarán keresztül utazom Konyába, éppezért a holnapi célpont Iznik. Az Iznik úgy viszonyul a csempegyártáshoz, mint Makó a hagymatermesztéshez (jesszus!), egyszóval az izniki csempe volt évszázadokon keresztül az egyik legfontosabb luxuscikk. Erről majd többet, ha nem csukják az orromra a netkávézót.

[Nagyon durván le vagyok maradva, most esik odakinn, úgyhogy igyekszem behozni. Látom a flickr-s photostream már túl sok kattintás, úgyhogy inkább ide másolgatok képeket. Arról is megbizonyosodtam, hogy az első bejegyzéshez hasonló ömlengésekre már biztosan nem lesz időm, körülményeskedő stílusomat pedig teljes elfajzottságában, belső cenzúra nélkül élvezhetitek. Továbbá utó-olvasni és helyesírás-ellenőrizni sem fogok, ez van, pucér webkettő, tessék szeretni.]

Két óra késés tehát, hosztel (ifjúsági szálló, miazisten?) könnyed sétányira, útikönyv (Lonely Planet-Turkey) várostérképpel kézben. Szállás: Sultan Hostel, Sultanahmet negyed. (Természetesen a Sultan Ahmed-ből, I. Ahmed, ő húzza fel a Kék Mecsetet a Haghia Sophia mellé, a mecset (valójában: dzsámi) becsületes neve éppen ezért Sultan Ahmed dzsámi, innen kapja nevét az egész városrész is.)

A Sultan Hostelről (a nagyon érdeklődőknek www.sultanhostel.com/) előzőleg csupa jót olvastam, mindenki elégedetten és boldogan távozott. Hát. Az első szobám nyolcágyas, a fele kb. így néz ki(csak a takarók nem színesek s nincs ekkora tisztaság). Mi hiányzik? igen, szekrény. S még egy, ami nem látszik: áramforrás. Szobánként egyetlenegy dugasz jár, azt elfoglalja a bűzforgantyú.

Sebaj, irány a város.

Ez már a szomszéd utca, a baromfi békés, csak a gazdájuk ideges. A török nők nagyon nem szeretik, ha fotózzák őket, ezért nagyon nehéz igazán jó hijab-os képet összehozni.

Belefutok az agyonfotózott kékmecsetbe.

A lokális főtér római-bizánci időkben a Hippodrom (miért nem dróm?) volt, a kocsiversenyek alapvetőek szerepet játszottak a város politikai életében. A "zöldeknek" és a "kéknek" saját pártjuk volt, nemegyszer lázadás/császárbuktatás következett, ha nem a regnáló erők csapata nyert. Jóval később a "reformer" II. Mehmed itt gyűjti és mészároltatja le a janicsárokat, akik addigra (XIX. sz. eleje) a legkonzervatívabb erővé válnak a hanyatló Török Birodalomban.

A főtéren három obskurus oszlop, az egyik egy értelmetlen téglagyűjtemény, a másikat Apolló delphoi jósdájából hozatatja ide még Nagy Konstantin, a harmadik Theodosius oszlopa tele hieroglifákkal, az egész nagyon vegyes és kényelmetlenül koncepciótlan, dehát így alakult, gondolom nem a mostani városvezetés tehet róla.

(ferdén fényképezve)

jön a Museum of Turkish and Islamic Arts, kicsiny, jól szervezett gyűjtemény, itt van pl. Nagy Szulejmán díszkardja, a hülye világítás miatt lehetetlen rendesen lefotózni, ez a képről készült kép:

Európai mércével nagyon sok használati tárgy van kiállítva egy olyan múzeumban, mely a teljes törökség művészeti örökségét (bocs) próbálja bemutatni.

Időközben kifogy az akum, úgyhogy nincsenek képeim a múzeum frenetikus szőnyeggyűjteményéből. A szeldzsuk koriak még elnagyoltak, de a 15. századtól a technikai újítások hatására elkezdenek igazán fraktálszerű mintákkal dolgozni. Szerencsére az angol feliratok részletesen magyarázzák, hogyan korszakolható az imaszőnyeg-alkotás, mik a főbb jegyei az egyes típusoknak (van pl. erdélyi szőnyeg is). Röviden: a szőnyegminták mindig konkrét dolgok ábrázolásaiból (virágok, fák, vagy állatok) indulnak ki. A legértékesebbnek az olyan ábrázolás minősül, mely nem próbálja szolgaian utánozni a természetet, viszont nem is lesz túlzottan stilizált. A jó szőnyegminta geometrikusnak és absztraknak tűnik, miközben valójában konkrét és figuratív. Hogy a szőnyegesztéták ezt miért gondolják így, fogalmam sincs.

Elindulok a Nagybazár felé, közben beugrok életem első működő dzsámijába. A dzsámik mellett egyébként - a keresztény templomokhoz hasonlóan - temető található. Az általam látott muszlim sírokon két sírkő helyezkedik el, egy nagyobb és egy kisebb, a nagyobb az elhunyt fejénél, a kisebb a lábánál. Ha valamilyen előkelőségről van szó, a nagyobb sírkőre egy turbán van faragva, minél jobban tisztelik az elhunytat, annál nagyobb. A szultánok és a legfontosabb pasák általában külön épületben vannak elhelyezve, egy-egy ötszög alapú hasáb alakú koporsóban, Korán-idézetekkel teleírt zöld selyemlepedőkkel letakarva. A szultánok óriási koporsói mellett rengeteg apró-cseprő koporsót is látni. Miért? Az oszmánoknál ugyebár nincs elsőszülöttségi jog. Elvileg a regnáló szultán minden fia egyformán jogosult a trónra (a háremben születettek is). Ezért a szultán halála után a fiúk azon versengenek, hogy ki tudja kivégeztetni hamarabb a többit, amúgy Christopher Lambert-módra. Persze ettől függetlenül a lefejezett tesóknak jár a hercegi pompa :).

Végigjárom a Nagy- és a FűszerBazárt, szoktatom az orrom az elképesztő szagörvényekhez. Na jó, még egy kép:

 esteledik, még nekivágok Ázsiának, a helyi BKV-nak rendszeres járatai vannak az Aranyszarv-öböl ill. a Márvány-tenger két partja között, egy jegy kb. 160 forint, ennyit megér majd' negyvenpercnyi hajókázás a Boszporuszon.

véletlenül majdnem a túlsó parton ragadok, de végül rendesen hazaérek és bedőlök.

S hogy jusson estvéli elmélkedésre is valami:

en.wikipedia.org/wiki/Olbers%27_paradox

(miért van sötét éjszaka?)

View Larger Map

Itt követhető eztán, hogy hol vagyok, merre tartok.

0. Isztambul, sohasem Isztanbul

1. Fényűzés és nyomor mindenütt egymásbafolyik, átszabják egymást. A dögbűzös sikátor és a villodzó bevásárlóutca egy saroknyira vannak egymástól.

ez

és ez:

ugyanarról a pontról készültek. A csilivili turistanegyedtől egy utcányira ilyen házak, számolatlanul.

1.1. A törökök nem feltétlenül szeretnek a tengerpartra építkezni. A fenti ház pl. száz méterre sincs a Márvány-tenger locsogókékjétől.

2. Bár elvileg 11 millióan élnek itt (s ezzel a világ harmadik legnépesebb városa, en.wikipedia.org/wiki/List_of_cities_proper_by_population), néhány kiemelt helyet leszámítva nincs tömeg. Egy zsebtolvaj sokkal megfelelőbb munkakörülményeket találhat Budapesten, mint itt.

3. The hijab is sexy

(ehhez lesz még jobb kép is).

4.0. Ha létezik olyan, hogy fogyasztói társadalom, akkor azt a Közel-Keleten találták fel.

4.1. Az eladók, különösen hétvégén nagyon lelkiismeretesen végzik munkájukat. Ha az ember végigsétál egy boltokkal teli utcán - és lényegében minden utca teli van boltokkal - akkor számíthat arra, hogy minden második árus ráköszön, megkérdi, hogy hogy van, nem kíváncsi-e a boltjára, nem éhes-e, kér-e teát stb. A bazárban durvább a helyzet, ott az eposzi tömegek miatt mindenki folyamatosan ordibál, szembe, oldalbakapva egy-egy jobban sikerült üvöltéssel a kószáló vásárlót. A legelső taktikám az volt, hogy átnézek mindenkin, s megyek a magam dolgára. Ez nem működik - az ember csak felingerlő őket, hosszabb távon követik, hangosabban kérdezik ugyanazt ésatöbbi. Most azt csinálom, hogy mindegyiknek odavetek egy-két szót, következetesen mosolygok, s csak a tekintetem sarkából küldöm el őket a büdös francba. Ebből értenek, úgy tűnik.

4.2. A vendéglők bejáratánál legalább egy, de többnyire két-három olyan ember is dolgozik, akiknek egyedül az a feladata, hogy becsábítsák az arrasétálót. Ezek a fickók nemegyszer négy-öt nyelven beszélnek enyelgési szinten. Mindegyiknek egészen sajátos angol akcentusa van. Szerintem létezik valahol egy-egy nyelviskola a városban, ahol direkte skót vagy ír vagy texasi módra okítják őket kiejteni.

4.3. A boltok többsége megdöbbentően sokáig tart nyitva. Bár a piacolók többnyire már este 8 körül elkezdik pakolni a cókmókjukat, rengeteg szőnyeg- csempe- vagy vegyes szuvenírboltot láttam nyitva vasárnap este 10 után. Az is előfordul, hogy az eladók zárás után is bennmaradnak teázni a főnökkel vagy kiülnek kisszékeikre a bolt elé népeket stírölni.

5. Helyiek fő foglalatosságai:

-kisszéken üldögélni a ház előtt, magunk elé bámulni, ha arrajár valaki, tekintéllyel köszönni az illetőnek (valahogy úgy, ahogy nálunk az öregasszonyok kisebb falvakban)

-teázni, megállás nélkül, munka előtt, közben, után és helyett. Alapvetően kétféle tea van: "török" (sima fekete tea, nagyjából mindenütt egyforma ízű) és alma. Almateát csak a turisták isznak, a törökök utálják. A tea felszolgálásának módja: pirinyó, nagyjából másféldecis tulipán alakú üvegpohárból, ehhez fémtányérka társul. A török teát a törökök cukorral isszák. "Török" kávét is kínálnak néhány helyen, de ezt láthatólag szintén csak a turisták hajlandóak lenyelni.

-vízipipázni.

-halászni az Aranyszarv-öbölben.

6. Minden otthoni mítosszal ellentétben a törökök egyáltalán nincsenek elragadtatva attól, ha az ember magyar. Egy fejbólintással tudomásul veszik ("ez is megvolt nekünk"), de lelkesedésnek nyoma sincs a szemükben.

Ide kapcsolódik, hogy érezhetően szívesebben bánnak az emberrel, ha rossz angolt beszél, mint akkor, ha az oxfordi standardhoz igazodó nyelvtudását csillogtatja. Eddigi megfigyeléseim alapján az amerikai akcentusra reagálnák a legkevésbé kedvesen.

Az eddigiek alapján a török egyáltalán nem nevezhető vendégszerető népnek, ha kedvesek az emberrel, azt szinte mindig érdekből teszik, s ezt nem is próbálják takargatni.

7.0. Elvileg a dzsámi a mecset upgradeelt verziója, én eleddig csak dzsámikkal találkoztam, mecsettel sohasem (a magyar wikipedia szerint a dzsámiban szószék is kell legyen, a mecsetben nem feltétlenül; az angol wikipedia szerint a mosque "smaller, privately owned" míg a dzsámi "larger, collective").

7.1. A dzsámik isteni helyek amúgy: többnyire kora hajnalhasadástól késő estig nyitva állnak, odabenn (az imák idejét leszámítva) tipikusan csak néhány ember téblábol, csend és nyugalom van. A leterített szőnyegek puhák és kényelmesek, lehet odabenn beszélgetni, olvasni, pihenni vagy aludni. A dzsámik előtti udvaron mindig van kút, ez alapvetően a rituális lábmosásra szolgál, viszont természetesen lehet felfrissülésre, gyümölcsmosásra stb. is használni. Minden dzsámihoz tartozik továbbá egy wc (!), s mivel legalább egy dzsámi szinte bárhonnan látható, az ember mindig tudja, hova mehet ügyintézni.

A minden dzsámi bejáratánál olvasható feltételek:

-lábbelit levetni (ez az egyetlen, amit tényleg komolyan vesznek)

-nőknek fejfedő (ha nincs, adnak a bejáratnál)

-a salat (a napi ötszöri ima) alatt tilos vakuval fényképezni (!).

-elvileg rövidnadrág/szoknya tilos mindkét nemnél (ezt lényegében sehol sem tartatják be, ahol mégis, ott szintén adnak a bejáratnál egy derék köré tekerhető leplet).

7.2. A Salatot a törökök khm, nem nagyon veszik komolyan. Valójában egyáltalán nem veszik komolyan. Tojnak rá. Lepereg róluk. Nem hatódnak meg tőle. Pedig ez az iszlám egyik pillére - az ötből.

8. Mítosz: Isztambulban rossz a közbiztonság. Nem igaz. Lehet, hogy a külvárosokban más a situ, de amerre én jártam, tökéletes nyugalom van, persze valószínűleg részben az omniprenzens polisnak köszönhetően. Többnyire jól látható sokkolóik, gumibotjaik és/vagy könnyű géppuskáik társaságában indulnak járőrőzni. Biztos, hogy a Nagybazárban lúzerkedhet az ember, de lopástól/rablástól félni többnyire teljesen indokolatlan.

 9. A város klímája elég kellemes, némileg hűvösebb van, mint ugyanilyenkor Budapesten. 30 fok fölött pedig segít a Márvány-tengerről fel-feltámadó szél, ami kisöpri az utcákból a port és a bűzt (a szemetet hatalmas takarítókocsik hada tünteti el éjszakánként, különben a szó szoros értelmében megfulladna a város). Esni öt nap alatt egyszer esett, a törökök rémülten menekültek a legközelebbi fedél alá, láthatóan nagyon meglepte és frusztrálta őket a dolog.

10. Gyalogosan közlekedni életveszélyes. Gyalogosszemafor, zebra szinte sehol sincs, ahol mégis felszereltek/-festettek egyet-egyet,  ott sincs semmi jelentősége. Kicsit emlékeztet a helyzet Olaszországra A fő különbség ott vehető észre, hogy míg ott, ha lelépek a járdáról, rögtön megáll a kocsisor s türelmesen átengednek, addig emitt senkinek esze ágában sincs lassítani, nemhogy megállni. Valamiért viszont a helyi gyalogosok képesek bátran és erőszakosan átkelni az úttesten, függetlenül attól, hogy (az én kategóriáim szerint) folyton majdnem elcsapja őket egy-egy zsírúj német rendszámú Opel. Az úttesten való átkelés nevű nemzeti sportban különösen a négy-öt kisgyermekkel közlekedő, tetőtől-talpig fekete bugyolált anyukák jeleskednek.

No, nem fárasztom tovább a nagyérdeműt.

Rájöttem - illetve (mint minden tudás) eszembe jutott - hogyan kell rendesen képeket posztolni, úgyhogy az eddig értelmezhetetlen képhalmaz helyett immáron szöveg is társul a képek mellé.

Akit a képek jobban érdekelnek, mint a locsogásom, az egyelőre itt követketheti az eseményeket: flickr.com/photos/23602759@N08/ ,de ez sajnos nemsoká betelik, úgyhogy adhattok tippeket kommentben korlátlan kapacitású, jól kezelhető képfeltöltő oldalakra. Közben igyekszem lépést tartani az eseményekkel, de nem könnyű. A tao ez: képfeltölt számítógépre-rosszakat kidob-többit átméretez-elforgat-feltölt stellára-feltölt flickrre-lement flickrből-belinkel ide. Ma pl. közel háromszáz képet sikerült összedobnom, úgyhogy legyetek együttérzőek és könyörületesek, különben... (?)

Olvasói kérdések:

"Mit keresel Isztambulban?". Ma láttam egy pólón: "The answer is raki, but I forgot what the question was." (a raki a törökök gyilkos ánizspálinkája). Keresem az Urat, a magyar őshazát, Hérakleitosz összes műveinek első kiadását, a megvilágosodást és az északnyugati átjárót, ilyen sorrendben.

"Egyedül?" Igen, egyedül.

"Meddig maradsz ott?" Isztambulban egy hétig, aztán nem tudom. Legfeljebb egy hónapig.

"Hova mész még?" Feltehetőleg: Konya, Kappadókia, Gaziantep, Diyarbakir.

Ott tartottam, hogy kimenekülök (egyre hiteltelenebb ez a jelen idő) a bukaresti netcaféból, ahol a két rosszarcú tizenéves teremőrgyerek minden bizonnyal a torkomat akarja elvágni [megzavartam őket ugyanis akciófilm-nézés közben, mert véletlenül megnyomtam az billenyűzeten orvul elhelyezett power gombot (itt következik egy kisebb értekezés arról, hogy hány munkaórát veszített már az emberiség amiatt a szerencsétlen idióta miatt, aki kitalálta: power gomb kell a billentyűzetre; ettől most mindenkit megkímélek, mert együttérző és könyörületes vagyok)].

Bukaresttől Isztambulig megint hatszemélyes kusetában utazom, útitársaim: egy darab görög srác, aki rejtélyes, illetvei prózaibb okokból Romániában jár egyetemre; egy darab jászvárosi pár, akik Isztamból Thaiföldre repülnek majd. A pár hölgytagjának sokatmondóan gömbölyödik a hasa, nyilván ez az utolsó komolyabb út, mielőtt az első Artifact of Ultimate Suction (instant time and energy burn on self, money -70%, happiness +1 gondolom) birtokába jutnának.

A vagonunk. Török. Teljesen meglepő módon sokkal de sokkal rosszabb, mint az, amiben Váradtól Bukarestig utaztam.

Bukaresttől a Duna-hídig alapvetően érdektelen mezőgazdasági területeken át vezet az út.

Aztán a szintén meglehetősen érdektelen Duna-híd.

Kalauzunk Faih, egy török úriember, aki törökön kívül angolul még hajlandó egy-két muttyogást megereszteni, egyébként nuku. A bukaresti felszálláskor még egyenruhában üdvözöl, aztán gyorsan átvedlik. Ő az:

Saját lakosztály jár neki -természetesen- ahonnan török fűszerek illata és izzadtságszag szivárognak.

Faih minden nőnek udvarol, mindenkit ismer és mindenkivel törökül kiabál, néha, magányosabb félperceiben török énekekre zendít rá (melyek dallamvilága erősen emlékeztet a magyar népdalokéra).

Török népdalokhoz bolgár népi építészet.

Húszperceket állunk teljesen értelmetlenül kihalt sínpárokra függeszkedő hangtalan pályaudvarokon, szép nyugotan gyűjtjük be azt a két óra késést, mellyel végül Isztambulba érkezünk. (a teljes út, késés nélkül, 12:00-tól 08:30-ig tartana). Faih egyébként a török határ előtt tíz kilométerrel újra felölti elegáns egyenruháját és peckesen lépdel fel-alá a folyosón, izzik benne a nemzeti büszkeség, ahogy mindenkit leparancsolnak a vonatról hajnali kettőkor, hogy egy teljesen vonat utassága egyetlenegy fülkében válthassa ki a belépéshez szükséges vízumot.

Emlékeztek Lars von Trier Európájára? Na, Faih semmiben sem hasonlít Herr Kesslerre.

A mai paradoxon egy újabb klasszikus:

en.wikipedia.org/wiki/Liar%27s_paradox

(ezt persze mindenki ismeri, de senkinek nincs rá igazán meggyőző válasza. ezen a vonatúton lefekvés előtt próbáltam átvenni a klasszikus megoldási módokat, de ezúttal - szerencsére - sikerült hamar elaludnom, úgyhogy a dolog ennyiben maradt).

This is gonna be tough, évek óta nem írtam hosszabb szöveget - főleg nem saját indíttatásból - papírra. (Lábjegyzet: a blogbejegyzések füzetbe íródnak, kézzel, s onnan másolódnak át emide). Papír - by the way: nem elfelejteni lapot írni Á.-nak, Á.-nénak, levelet K.-nak,...! Közben sötétedik, rohamosan sötétedik. Hozzá kell szoknom nem folyton utólag szerkesztgetni a mondatokat, felhagyni a számítógépen felnőtt tudatra jelemző beteges modularitással.

[Hajnalban, mikor visszatérek a szöveghez, csak ekkor tűnik fel, hogy a fenti sorral már el is döntöttem az örök dilemmát: jelen időben fogok írni, igyekeznem kell hűnek maradni ehhez, különben... (?)]

Elalváshoz készülődik a kupé; a kusetában, mely röpke 12 óra alatt Váradtól Bukarestig repít, négyen vagyunk. Egyikünk sajna egy nyolcévesforma, akit az apja rögtön esteledés, azaz indulás után ágyba dug, felkapcsolt villanyról+olvasásról szó sem lehet. Marad a folyosó és az Mp3-lejátszó, elhatározom, hogy végighallgatom az S.-éknél felhúzott hangoskönyvek egyikét, Karinthy utazását Latinovits Zoltán előadásában, ez elemészt éppen két órát. Latinovits lassú és zseniális; a helyzet iróniája, hogy Karinthy agydaganatának első jele bizonyos vonatok indulása. "Ekkor indultak meg a vonatok, pontosan, menetrendszerűen hét óra tíz perckor. Csodálkozva kaptam fel a fejem: mi ez? Határozott dübörgés volt, erőlködő, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek." Elég idiótán nézhetek ki, ahogy csendesen röhögve figyelem a tájat.

Közben Kolozsváron felszáll az ötödik útitárs, majd én is elhelyezkedem középső kuckómban, felpolcolom a fejem, hallgatom Karinthy-Latinovits-t, s várom, hátha meglep az álom. Latinovits sajnos túl jó, bizsergő borzadállyal élvezem végig a stockholmi agyműtét, 1936, olaszok Addis Abeba, erre emlékszem, elhatározom, hogy agydaganat esetén én is éppilyen kedélyesen esem majd át az egészen.

Az álom csak nem jön. Pedig aki ezt olvassa (feltehetően) tudja, hogy alváskészségben valószínűleg egész Közép-Európában verhetetlen vagyok. Mi a franc? Nem alszom. Ez mi? Ja! A szemüveg; le kellene tenni a szemüveget. Nade hova? A csomagom odafenn, s a kölöktől amúgy is elérhetetlen; a kupé kisasztalkájáról bármikor lecsúszhat, a fölöttem lévő üres ágyra nem merem, elég egy utastárs meggondolatlan mozdulat, és... Csak hosszú órák múlva jövök rá a triviális megoldásra, miszerint a folyton pocakomon lebegő övtáskám ideális hely lesz mától szemüvegemnek.

Faljuk a kilométereket, s csak nagyon lassan jövök rá, hogy ebből, ma, nem lesz szunya. Pedig nem akarom görcsösen, nem erőltetem, többnyire még csak nem is gondolok rá - tudom, ez régi csapda - tudatom olyan puha mint a tejbe áztatott keksz (Leibniz keksz, természetesen, tessék megkóstolni!), bármikor megtörténhetne a dolog; s mégsem. Trivialitások keringenek a fejemben, lassan, szívósan, körkörös stafétában. Rádöbbenek, hogy ezek mekkora trivialitások, ezt elboncolgatom egy ideig, aztán persze jön a felismerés, hogy ez így megint csak egy trivialitás, a reflektív fajtából. Vajon a reflektív trivialitásokra való reflexió még mindig szükségképpen triviális-e? ki lehet így ebből evickélni? Úristen, ez nagyon súlyos, ilyen még soha nem jutottam el. Leesik a tantusz, valami átváltozás történt itt, odahagyva jólalvó tudatomat picit ideges utazóvá vedlettem. Talán jobb is így - az utazónak az éberség hatalmas kincs.

A töksötétben blog-szöveg fogalmazásba kezdek, megfogadom, g-searchölöm a blogom címét, íme:

www.google.hu/search

akad 6 találat, a francba, ezt sejthettem volna; de ígymarad.

Pirkul az ég alja. Picsába, ez nagyon szép lesz. S ekkor, a villám erejével és szükségszerűségével - reggeli merevedés.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a világ legidegesítőbben vicces dolga. Honnan jön ez? Mi a fenét csináltak homo sapiens őseim az utóbbi évtízezredekben hajnali négy és hét között, hogy nekem ez?! Kép: reggel háromnegyed hét, Collegium, ébredés telefonbizzegésre. Szilárd elhatározás: nyolcra bent lenni egyetemen. Szobatársak ébren. S akkor, ez. Mi legyen? Felkelni és bízni abban, hogy ki lehet osonni anélkül, hogy észrevennék, jelentős kockázatot vállalva, nem is szólva a folyosón ilyenkor rosszhiszemű természetességgel grasszáló csajokról (egyébként is mit keresnek a fiúszárnyon ilyenkor?) avagy megvárni, amíg elmúlik, felvállalva az esetleg visszaalvás veszélyét, vagy, ami még rosszabb, azt, hogy a várakozás felesleges s semmi sem múlik el; hogy lehet, hiába pislogok itt akár háromnegyed órán át, minden marad a régiben, úgyis ki kell menni, s akkor ugyanott vagyok, mintha rögtön elindultam volna.

Azon gondolkodom, vajon mennyire kíváncsi a T. olvasó az én reggeli merevedésemre, végülis ez egy érzékenylelkű bölcsészféle blogja, nem egy torzlelkű elsőéves orvostanhallgatóé (that is not to say that I have any problems with medical students in their first year).

Már teljesen világos van, mire majdnem elkap az igazi álom, természetesen ekkor kopog a kalauz, még fél óra, Bukarest. Leszállás, meglepő, mennyire nincs tömeg, persze, reggel 8, hétköznap. Elindulok mosdót keresni, az állomás előtt megriadok vagy féltucat Technocolos sráctól, még épp egymást ütik, gyorsan elslisszolok közöttük, vissza az államosépület kiszámíthatóbb veszélyei közé. Jelentem: a bukaresti pályaudvar McDonaldsában nincs mosdó, gondolom kartellt alakítottak az pályaudvarigazgatósággal s most egyetlen helyen lehet ügyintézni, egy gyanús szagú és színű lépcsőlejárat mögött, pénzért, ezt kösz, inkább kihagyom. Ősi keresési algoritmust alkalmazva elkezdem sugarasan végigjárni az állomás környékét egy 1. biztonságos 2. tiszta 3. olcsó helyet keresve, meg is találom a legszebb tengerparti üdüléseimre s a 4 luni, 3 saptamini... c. filmre emlékeztető Astoria szállót, ahol megiszok egy reggeli sört (teájuk nincs, kávézni nem szoktam, kóla, áhh...), nekiállok netkávézót keresni, az emberek nem túl segítőkészek, végül egy tök valószínűtlen helyen, egy élelmiszerbolt pincéjében oldom fel néhány órára netfüggőségem.

Végül: éjszaka kitaláltam, hogy minden napra küldök egy paradoxont. Most következzen egy, a blogom névadójától:

http://en.wikipedia.org/wiki/Zeno%27s_paradoxes#Achilles_and_the_tortoise

+olvasnivaló:

http://en.wikipedia.org/wiki/What_the_Tortoise_Said_to_Achilles