Rájöttem - illetve (mint minden tudás) eszembe jutott - hogyan kell rendesen képeket posztolni, úgyhogy az eddig értelmezhetetlen képhalmaz helyett immáron szöveg is társul a képek mellé.

Akit a képek jobban érdekelnek, mint a locsogásom, az egyelőre itt követketheti az eseményeket: flickr.com/photos/23602759@N08/ ,de ez sajnos nemsoká betelik, úgyhogy adhattok tippeket kommentben korlátlan kapacitású, jól kezelhető képfeltöltő oldalakra. Közben igyekszem lépést tartani az eseményekkel, de nem könnyű. A tao ez: képfeltölt számítógépre-rosszakat kidob-többit átméretez-elforgat-feltölt stellára-feltölt flickrre-lement flickrből-belinkel ide. Ma pl. közel háromszáz képet sikerült összedobnom, úgyhogy legyetek együttérzőek és könyörületesek, különben... (?)

Olvasói kérdések:

"Mit keresel Isztambulban?". Ma láttam egy pólón: "The answer is raki, but I forgot what the question was." (a raki a törökök gyilkos ánizspálinkája). Keresem az Urat, a magyar őshazát, Hérakleitosz összes műveinek első kiadását, a megvilágosodást és az északnyugati átjárót, ilyen sorrendben.

"Egyedül?" Igen, egyedül.

"Meddig maradsz ott?" Isztambulban egy hétig, aztán nem tudom. Legfeljebb egy hónapig.

"Hova mész még?" Feltehetőleg: Konya, Kappadókia, Gaziantep, Diyarbakir.

Ott tartottam, hogy kimenekülök (egyre hiteltelenebb ez a jelen idő) a bukaresti netcaféból, ahol a két rosszarcú tizenéves teremőrgyerek minden bizonnyal a torkomat akarja elvágni [megzavartam őket ugyanis akciófilm-nézés közben, mert véletlenül megnyomtam az billenyűzeten orvul elhelyezett power gombot (itt következik egy kisebb értekezés arról, hogy hány munkaórát veszített már az emberiség amiatt a szerencsétlen idióta miatt, aki kitalálta: power gomb kell a billentyűzetre; ettől most mindenkit megkímélek, mert együttérző és könyörületes vagyok)].

Bukaresttől Isztambulig megint hatszemélyes kusetában utazom, útitársaim: egy darab görög srác, aki rejtélyes, illetvei prózaibb okokból Romániában jár egyetemre; egy darab jászvárosi pár, akik Isztamból Thaiföldre repülnek majd. A pár hölgytagjának sokatmondóan gömbölyödik a hasa, nyilván ez az utolsó komolyabb út, mielőtt az első Artifact of Ultimate Suction (instant time and energy burn on self, money -70%, happiness +1 gondolom) birtokába jutnának.

A vagonunk. Török. Teljesen meglepő módon sokkal de sokkal rosszabb, mint az, amiben Váradtól Bukarestig utaztam.

Bukaresttől a Duna-hídig alapvetően érdektelen mezőgazdasági területeken át vezet az út.

Aztán a szintén meglehetősen érdektelen Duna-híd.

Kalauzunk Faih, egy török úriember, aki törökön kívül angolul még hajlandó egy-két muttyogást megereszteni, egyébként nuku. A bukaresti felszálláskor még egyenruhában üdvözöl, aztán gyorsan átvedlik. Ő az:

Saját lakosztály jár neki -természetesen- ahonnan török fűszerek illata és izzadtságszag szivárognak.

Faih minden nőnek udvarol, mindenkit ismer és mindenkivel törökül kiabál, néha, magányosabb félperceiben török énekekre zendít rá (melyek dallamvilága erősen emlékeztet a magyar népdalokéra).

Török népdalokhoz bolgár népi építészet.

Húszperceket állunk teljesen értelmetlenül kihalt sínpárokra függeszkedő hangtalan pályaudvarokon, szép nyugotan gyűjtjük be azt a két óra késést, mellyel végül Isztambulba érkezünk. (a teljes út, késés nélkül, 12:00-tól 08:30-ig tartana). Faih egyébként a török határ előtt tíz kilométerrel újra felölti elegáns egyenruháját és peckesen lépdel fel-alá a folyosón, izzik benne a nemzeti büszkeség, ahogy mindenkit leparancsolnak a vonatról hajnali kettőkor, hogy egy teljesen vonat utassága egyetlenegy fülkében válthassa ki a belépéshez szükséges vízumot.

Emlékeztek Lars von Trier Európájára? Na, Faih semmiben sem hasonlít Herr Kesslerre.

A mai paradoxon egy újabb klasszikus:

en.wikipedia.org/wiki/Liar%27s_paradox

(ezt persze mindenki ismeri, de senkinek nincs rá igazán meggyőző válasza. ezen a vonatúton lefekvés előtt próbáltam átvenni a klasszikus megoldási módokat, de ezúttal - szerencsére - sikerült hamar elaludnom, úgyhogy a dolog ennyiben maradt).