Urfa szent város, így kezdtem a múltkor, rengeteg muzulmán jár ide, nyugati turista alig (néhány német, persze, dehát a németek mindenütt ott vannak. Egyébként Gaziantep óta következetesen "alleman"-nak néznek, addig még csak elcsattant egy-egy spanyol/hollandus tipp, azután soha, sehol).
Egy muzulmán zarándokhely elsősorban onnan ismerhető fel, hogy nem lehet alkoholt kapni, sehol, semmit. Egy helyen kérdeztem rá,"bira?", láthatóan sokkolva szegény eladót, aki nyilván azt hitte, valami helyi hatóság ügynöke bérelt fel, hogy ellenőrizzem a kimondatlan szabályok betartását. A zarándokok vicces figurák, a családfő rövidujjú, sokszor ízléstelenül csicsás ingben, néhol térdnadrágban császkál összevissza, találomra osztogatva a pofonokat drága gyermekeinek, kedves felesége nyakig feketében, gyakran a csomagokat is vonszolva négy-öt lépéssel totyog mögötte; lényegében soha nem szólal meg, csak ha a férjura kérdést intéz hozzá. Gyermekkel általában bőségesen ellátta őket Allah: 4-5 körül lehet a tipikus gyermekszám, de jónéhány emberrel beszéltem, akiknek 6-7-8 testvére volt.
A helyi két fő látványosság az a barlang, amelyben Ábrahám született (a barlang mellett fakadó forrás betegségeket gyógyít) s az a barlang, ahová Jób vonult vissza, miután a Sátán mindenét tönkrevágta. Jób gazdasági újrafelemelkedését az Úr ugyebár úgy mozdította elő, hogy egy kutat fakasztott a barlang közelében. A kút ma is létezik, vize - mindenki kapaszkodjon jól meg - betegségeket gyógyít.
Reggel a bazárban meghívnak reggelizni, paradicsom, uborka és pide, szerencsére hússal nem kínálnak, a csirkés szendvics óta vegetariánus lettem, ezt azóta sem adtam fel, a hentesektől és kebaposoktól áradó szag néhol olyan gyomorforgató, hogy ott sem próbálkozom, ahol pedig egyenesen biztató a kinézete, még a másutt oly bátor és kísérletező kedvő LP is azt ajánlja, hogy mellőzzük a húsokat, hacsak lehet. A bazárt és a karavánszerájt körülvevő házforgatag durván labirintusszerű, minden kőből, s míg a számtalan zsákutca között forgolódom, rámszállnak a gyerekek, félórákon keresztül képesek követni és orítani a szokásos "hallo" meg "money, money"-t; a helyzet akkor igazán durva, ha látják a fényképezőget, addig nem hagynak békém, ameddig mindegyikükről nem készítek egyéni és csoportos fotókat, mindegyiket megnézik és jóváhagyják, persze a képek négyötödét azon nyomban törlöm, az a tárolókapacitás, ami ezt bírná. Akkor esik le igazán az állam, amikor a félreesőbb utcákban már néhány felnőtt ember is hangos "foto, foto" csatakiáltással rohan ki elém boltjából, házából, mi a franc van? fényképezőgét azért itt is lehet kapni. Baromi kínos időnként az egész.
Urfában akad egy dombtetőre épült citadella, nem teljesen világos, ki építette, a citadella aljában egyik oldalt nyomor, másikon pedig egy mini-paradicsom, négy oldalról dzsámikkal, két kis folyóval (nyilván mini-Tigris, mini-Eufrátesz), speckó halakkal (aki megfogja őket, megvakul), teakerttel, tényleg békés és nyugis az egész, csak persze a gyerekek itt sem hagyják békén az embert, vagy eladni akarnak valamit (rágó, fagyi, üdítő), vagy simán koldulnak, jó tízperceken keresztül, tulajdonképpen dicséretes álhatatossággal.
Nem teljesen értem, hogy a nyár miatt van-e ez így, de rengeteg gyerek dolgozik. Apróságokat árulnak vagy cipőt tisztítanak vagy a buszvezető apuval zötyögnek és szedik a buszpénzt, esetleg netkávézóban dirigálnak mindenesetre szinte mindenütt jelen vannak és csinálnak valami többnyire teljesen jelentéktelent. Persze néhol kibogozható a mechanizmus (beletanulni az apa szakmájába), néhol viszont egyszerűen nem értem, minek. Minek árul négy-öt gyerek rágógumit egy olyan vasútállomáson, ahol egyébként is összesen három vonat megy át naponta? Vajon hány egylírás cipőtalpbetétet tudnak eladni egy parki teázóban? Egyáltalán: honnan szerzik a cipőtalpbetétet? Adóznak utána? vagy leadják az egész "nyereséget" apucinak? s miért csak a kissrácok?
A gazdasági/szociális idegenségérzetet erősíti az a benyomásom, hogy itt pazarolják a munkaerőt. Vegyünk egy átlagos , kb. tíznégyzetméteres ábécét (természetesen raktárhelyiség nincs, minden a földön). Kapható: víz, kóla, gyümölcslé, chips, keksz, rágó meg mindenféle gyanús, azonosíthatatlan vegyiáru. Miért dolgozik egy ilyen kisboltban három negyvenéves férfiú, ha már egyetlen vásárlón kívül úgyse fér el senki odabenn, a többiek meg úgyis az ajtó előtt teáznak? Rendben, három testvér, családi vállalkozás, megosztják a pénzt - de akkor miért nem dolgozik az egyik s mondjuk csinál bármi hasznosat otthon a két másik? Nyilván így érzik jól magukat, de nekem dekódolhatatlan az egész, szerencsétlen kisboltra ráférne egy-két dolog, ami nyilván a profitot is növelné (lehetne port törölni vagy felmosni, új cégért festeni, árcédulákat gyártani, durvább esetben nyelvet tanulni). semmi. Egy nyugati menedzser megbolondulna itt.
A helyi hamamok elég olcsók, ezért este kipróbálom a masszázsos verziót. Turistaságom okán a masszőr láthatóan nem veszi túl komolyan a dolgot. Szaunával kezdek, aztán odavezet a pléhtányéros csorgókhoz, a kezén valami dörzskesztyű és aggasztóan vastag koszréteget vakar le rólam, időnként szörnyülködik, próbálok mentegetőzni, első alkalom (persze utólag: ez óriási hiba). Befejezi a felső bőrrétegem barmolását, nyakonönt pár adag jéghideg vízzel, egy citromszagú autóillatosítóra emlékeztető samponnal megmossa a hajam, aztán lelök a vízben úszó márványpadlóra és elkezdi összevissza húzni és nyúzni a lábam és a kezem, valamilyen érthetetlen okból ez tulajdonképpen jó, de a hátizsákcipeléstől napok óta görcsökben fetrengő vállammal nem igazán kezd semmit, pedig próbálom magyarázni, hogy rossz és fáj és azokat a görcsöket márpedig verje széjjel. A masszázs mintegy negyed óra, a csontjaim mintha inkább a helyükön lennének, mint egyébként, de egy picit többet vártam.
Fürdő után lesétálok a helyi Paradicsomba, épp időben, tüzijátékot adnak live, hogy mit ünnepelnek, nem derül ki. Veszek egy adag halkaját, ekkor csatlakozik hozzám egy helyi srác, kedves és dohányzik, angyali természetességgel hamuzza szembe az épp jóllakatott halakat. Imádkozni akar, hív, hogy menjek vele, isteni szerencsémre szembefutunk egy barátjával, akivel tudok értelmesen angolul kommunikálni, a texasi srác óta ő ilyen tekintetben az első. Ő kezd el győzködni arról, hogy meg kell néznem Göbeklitepét, videót mutat a telefonján, gyanakodom (elég sokan kínálnak kétes értékű utakat "fantasztikus helyekre"), de megígérem, hogy utánanézek a neten még aznap este. Utánanéztem. Mentem - másnap.
