Gaziantep eredetileg Antep, a "Gazi" annyit tesz, hogy "háborús hős, veterán". Az előtagot akkor kapja a város, amikor a francia imperialisták a többszörös túlerő dacára is csak többhónapnyi ostrom veszik be a teljesen kiéheztetett, porrá ágyúzott várost. Nos, a hősi múlt egyáltalán nem látszik meg Gazientepen; ha egyetlen jelzőt kellene választani, akkor ez a leglazább város ezidáig. Nyoma sincs benne az ankarai porfészek-frusztrációnak, Isztambul turistaközpontú erőltetett vidámságának, sem Göreme individualizáló miszticizmusának.

A helyiek semmilyen nyelvet nem beszélnek rendesen, de ez csöppet sem zavartatja őket. Míg Ankarában az így előálló kommunikációs szakadékot görcsös ordítozással próbálták áthidalni, addig itt birkatürelemmel magyarázzák kézzel-lábbal, előkaparják emlékeik mélyéből azt a néhány idegen szót, ami mégis megvan (angol, francia, német, olasz - mindeddig sehol sem kínlódtak ennyiféle nyelvvel.

Egymillióan élnek itt, a turista mégis abszolút látványosságértékű, mindenütt, a főutcán, a városi parkban, az étteremben, mindenütt rámmerednek hosszabb-rövidebb ideig, nem lehet három lépést tenni, hogy meg ne kérdeznék, honnan jöttem, picit idegesítő is néha. A gyerekek hihetetlenül lelkesek, persze másutt is, de ilyen még nem volt: egy kisfiú szabályosan beráncigált a lakásukba, mindent és mindenkit végig kellett fényképezni (és voltak egypáran). Egy másik kislány már negyed órája követett a helyi óvárosszerűségben, s amikor végre lefotóztam, teljes eksztázisban vitt el apucihoz-anyucihoz, akik könyvesboltot vezetnek, szokásos udvariaskodás, tea, ők is kameráznak engem, végül az apuci nekem ajándékoz egy angol-török nyelvkönyvet, hadd tanuljam, visszautasítani nem lehet. (El sem bírom képzelni, mi lesz ennél keletebbre). Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag kommunikálni sem tudunk, ők nyomják törökül, én néha angolul, néha elunom, akkor magyarul rázom a fejem, nem kedves, nem értek egy büdös kukurikút se a ti kemény, ritmikus, végetnemérő szövegelésetekből.

Egyébként délelőtt tíz után elképesztően meleg van, az ember legszívesebben felkiáltana a Főfűtőnek, ezt tessék szíves abbahagyni! Now! persze reménytelen, a levegő szinte teljesen mozdulatlan, az igazán furcsa az, hogy alig izzadok, száraz kánikula ez, tulajdonképpen elviselhető, ha - ezt Isztambulban megtanultam - csatlakozom a helyiekhez és vedelem a csajt (egyébként, ahogy nézem, mindenütt Lipton Yellow Labelt nyomatnak), ha kínálnak, mindig el kell fogadni, fogalmam sincs, miért működik, de működik.

Más rosszabbul viseli: tegnap este mellémsodortatott egy texasi angoltanár, szintén magányos utas, hegyet fog mászni de egy darabon közös az utunk, úgyis olcsóbb ketten szobát bérelni, hát miértne. Ő még Kappadókiában a buszindulás előtt benyom egy kebabot, ez hiba - busz-, metró-, vasút- és egyáltalán bármilyen állomáson enni maximum péksütit, húst sohasem. Szegény srác alig bírja buszutat, állandóan forog a gyomra, reggelre, Gazientepbe érve belázadosik, úgyhogy ő a szállodában marad egész nap, az én Lopediumommal és kedvenc panaceámmal (Aspirin C+) s némi alvással múlatja az időt, nem is eszik egész nap semmit. S igazából ez az igazi überszívás.

Gaziantepben a kaja - ez furcsa, ide jelző kellene, fantörpikus, ilyesmi, de nem tudom. Mert az rendben van, hogy az ember lakik valahol, egy idő után kitapasztalja a jobb/rosszabb spotokat, ide szabad, ide sohasem, ez picit jobb de drágább, amaz laktató és olcsó de ízetlen, de az igazi csoda nem ott van, amikor az ember végre, hosszas keresgélés után belefut egy megfizethető és tehetséges szakácsgárdával megáldott étteremben, hanem amikor az első sarki kebabosnál rendel 2,5 líráért (-300 forint) egy csirkés szendvicset, és - semmire sem számítva - kezébe kap egy remekművet, egy tökéletes műgonddal, de másfél perc alatt összeállított, becsomagolt kompozíciót, ahol minden elem végtelenül egyszerű, csirkehús, saláta, hagyma, paradicsom és persze a kenyér, s mégis, s mégis... Elképzelésem sincs, hol tanulják ezt a helyiek, velük születik-e vagy van egy titkos nagymester fenn Északon, s onnan kapják a tippeket. Nem értem. Azt hiszem, ezt nevezzük mi, keresztények kegyelemnek, ezeket a csirkés szendvicseket, amikbe tudatlanul és érzéketlenül harapunk bele, de egy pillanattal később hálát adunk az égnek, hogy létezhetünk. Szóval ebből maradt ki szegény, betegeskedő texasi angoltanárunk.

S akkor még - baklava. Gaziantep Törökország, s jó eséllyel a világ baklava-fővárosa, a pisztácia méterekre innen terem, ezért - elsősorban - a baklava friss. A friss baklava abban különbözik a nem-frisstől, hogy nem áll össze, mint a habarcs, hanem törik. Méghozzá úgy törik, hogy miután az ember a szájába veszi, először nem is az ízt érzi, hanem cseng-bong a füle a ropogásba. Miután a ropogás valamelyest elült, következhet személyesen az Édes Ideája, amitől én például - jobb ötlet híján - másodpercekre megdermedtem. Ahogy lassanként az Édes Ideája darabokra hull a szánkban, s csak árnyképei maradnak, elkezdhetjük dekomponálni az ízeket, kezdhetünk kategóriákat és szavakat alkotni; igaz, a szavakat jobb egy pohár víz után (ami többnyire teljesen természetesen együtt jár a baklavával).

Nohát, ilyen a Gaziantep, Törökország valószínűleg leglazább konyhájával, legpomóbb vallássoságával (minden hedonizmus ellenére itt szinte teljesen tele volt a dzsámi a déli imakor, ehhez még csak hasonlót sem láttam másutt), vendégszerető lakosaival és egy - picit az összképből kilógó - városi múzeummal, ahová a közelből hoztak át többezer négyzetméternyi római kori mozaikot, mivel egy gigászi mesterséges tónak kellett a helyszín. A dzsámik az átlagosnál picit érdektelenebbek, van egy (azt hiszem) szeldzsuk kori meg egy mű-szeldzsuk 19. századi, a többit valószínűleg szétlőtték a francia imperialisták.

Ha Törökországba kellene költöznöm, egy percig sem gondolkodnék, a borzasztó klíma és az idegennyelv-tudás abszolút hiánya ellenére Gaziantepet választanám.

Technikai infók:

felkerültek az ankarai és kappadókiai képek, lehet

http://picasaweb.google.com/zsombormeister

és immáron itt is:

http://picasaweb.google.com/zsombormeister2

nézelődni az értelemszerűen megcímzett albumokban (kifogyott a hely, nyitottam hát suttyomban egy második fiókot). Bizonyos kérésekre reagálva belinkelek párat az előző bejegyzésbe.

Holnap Kilist járjuk be, a szír határtól pár kilométerre, ez lesz ennek az útnak a legdélebbi pontja (hacsak reggelre ki nem derül, hogy amerikai barátom mégsem gyomorrontás, hanem a malária áldozata - dél körül az összes szükséges tünet megvolt -, akkor szerintem segítek neki kórházat találni, mert ahogy nézem, különben ittpusztul). (énem egy nem-is-olyan-apró darabkája ittmaradni zabálni egy hétre, de nem engedem érvényesülni :) ). Ha holnap nem írok, akkor holnapután átkelek az Eufráteszen és legközelebb már Urfából, Ábrahám szülővárosából jelentkezem.

Kérdés: kik tudják követni az utamat Google Mapen?

(durva, épp indulni készültem, román manelét tettek be a netkávézós srácok. A román-török kapcsolatok szorosságát az is bizonyítja, hogy az utcákon leggyakrabban látható autótípus a Renault 8-as (ennek a designja lényegében ugyanaz, mint a klasszikus Daciáé, de jelen van a többi "Dacia" is (kombi, áruszállító)).