(Végre felkerült az első 800 kép is a picasara, klikk ide: picasaweb.google.com/zsombormeister/ )

Kayseri - hajnali négykor érek ide, kicsit pakolászok az állomáson. Rögtön látszik, milyen rendes hely ez: olyan furcsán néznek rám az állomás dolgozói, rögtön az a jellegzetes érzésem van, ami Nyugat-Európában kapja el az embert, ha nem tiltott, de nem-odaillő dolgot művel. Kayseri csinos kis város (800 ezer lakos), van két szeldzsuk dzsámija, egy egész épen megmaradt várfala, egy karavánszerája és pörgő kis helyi ipara. Eddig messze a legtisztább, legjobban karbantartott város, amit láttam errefelé - azt hiszem, a legtöbb török város így néz majd ki, ha eléri őket a gazdasági pörgés.

Kayseri egyébként nem más, mint Caesarea, Caesareából persze volt legalább egy tucat a birodalomban, úgyhogy ennek nincs is semmi jelentősége azon kívül (de ehhez kezd hozzászokni az ember errefelé), hogy a várost ie. 3000 óta lakják. A szokásos sztori: selyemút mellett prosperál, jönnek rómiaik, arabok, szeldzsukok, mongolok, végül oszmánok.

Hajnalban benézek a helyi törökfürdőbe, az LP szerint egész jó, hát lássuk. A víz csapból folyik kisebb márványtárolókba, ezt lötyböli magára az ember pléhtányérral; a szauna gyengus, egyszóval ami Pesten jut nekünk fürdőből, az messze veri török elődeit (igaz, a masszázs nem próbálom ki - de ezen a területen úgysincs összehasonlítási alapom).

Bár a turisták egy jó része (a vonaton utazók) Kayserin keresztül éri el Kappadókiát, többnyire nem állnak itt meg. Meg is látszik. Egészen kora délutánig egyetlen embert sem találok, aki 4-5 szónál többet beszélni angolul, beleértve a néprajzi múzeum igazgatóját és egy archeológust, aki megpróbál meggyőzni arról, hogy buszozzak vele valami hettita romokhoz (nem buszozok). Kora délután elkap egy frissen érettségizett srác, akinek az tanára előírta, hogy minden turistára kattanjon rá, hogy gyakorolja az angolját (ráfér). A találkozó előnye, hogy a srác barátai egy hentesüzletben dolgoznak, így módomban áll megkóstolni a helyi specialitást, a pastirmát, ami szárított borjúhúsból készül mindenféle fűszerekkel (fokhagyma és csípőspaprika biztosan van benne, a törököknek van egy egészen saját csípőspaprikaféléjük, nagyobb mint a mienk és gyengédebben, de hosszabban marja szét az ízlelőbimbókat) (wikin megnéztem, "római kömény" és "görögszéna" van még benne, gőzöm sincs, hogy ezek mifélék). A pastirma magában/kenyérrel is isteni jó és nagyon laktató, persze utána legalább fél liter folyadékot iszik az ember. (az átlagos török kenyér egyébként három szinttel veri az általam ismert legjobb pestit). A pastirma vetekszik a jobbféle olasz szalámikkal, nem értem, miért nem exportálják (sőt, országon belül se nagyon szállítgatják, azt mondják, Kayserin kívül sehol sem kapható).

Megmenekülök az ügyvédjelölttől (aki egy érzelmes pillanatában bevallja, hogy miniszterelnöki aspirációi is vannak), akinek a családja egyébként kurd. Meglepően sok kurddal hozott össze ez a tíz nap, közös bennük, hogy a munkalehetőségek abszolút hiánya miatt menekülnek az ország szerencsésebb régióiba. A sráccal még emailcsere, persze, hogy írni fogunk blablabla goodbye Charlie fel a buszállomáshoz vivő buszra, a buszállomáson a pékség egyik munkatársa nagyon óvatosan füvet próbál eladni nekem, köszi, nem, picit meglepődik és gyanakodva elhúz. Én is, Görémébe, ahol percek alatt szerzek olcsó szállást, beleszeretek a helybe, fotózok párat és kidőlök, mint a pisai torony első modellje, két napja csak vonaton aludtam. Barlangban alszom, hál'istennek egyedül.

Ezt csak most találtam, de vicces.

http://en.wikipedia.org/wiki/Exception_paradox